Hogy
lesz bárki olyan, amilyen?
Egyesek
szerint a gének határozzák meg, a szüleink viselkedése, viselkedési normái
belénk vannak kódolva. Ami igaz is, de mindenek előtt nagyon fontos szem előtt
tartanunk a tényt, hogy az is nyom a latba, nem is keveset, hogy
gyermekkorunkban milyen impulzusok érnek minket, mennyire állnak közel hozzánk
a rokonaink és veszítünk-e el közülük valakit, a szülői magatartás milyensége,
a tanító-nevelő célzat erőmértéke, és egy-egy fontos nap, ünnep, vagy a családi
összejövetelek résztvevőinek száma a gyerek életében.
Nem
tehetjük mg, hogy csalódást okozunk az apróságoknak, ezzel akaratlanul is a
rossz felé taszítva őket, vagy beletiporva a lelkükbe, csak mert számunkra ez
nem olyan fontos, és nem igazán vesszük észre, hogy nekik az ilyen kis dolgok
is a világot jelentik. Ám nem mindenki osztja ezt a véleményt.
Vannak,
akik azt hiszik, a gyermek csak akkor tanul, ha lelki terrorban tarják és
pofonnal (testi fenyítéssel büntetik). Pedig ez az állítás sem feltétlen állja
meg a helyét. Elég egy kedves szó, egy árnyalatnyi szigor a hangban vagy
mérgesebb nézés és még a legrakoncátlanabb gyerek is megnyugszik.
DE az
sem jobb, mikor egy lánygyermek gazdag családba születik legkisebb gyerekként,
az anyja 16 éve rá nézni sem hajlandó, és csak azzal törődik, hogy ahol csak tud,
keresztbe tegyen neki, és még véletlenül se legyen szebb vagy sikeresebb a
tulajdon gyermeke, mint ő. Egy anya, aki csak első szülött fiát szereti, elhalmozza
minden jóval, a lányával pedig csak akkor beszél, ha kioktatni akarja valami
apró-cseprő dolog miatt. Egy apa, aki szereti a gyerekeit, de a felesége hideg
szíve miatt elszigetelődik tőlük remélve, hogy elkerülik a teljes érzelmi
kizsigerelést. És egy báty, aki bármit megtenne a húgáért, de akár hányszor
próbál segíteni neki, csak még nagyobb bajba keveri. Így felhagy vele és csak
érzelmileg támogatja, meghallgatja, egészen addig, amíg….
